Életemben először ezen a helyen (valahol úton erre) éltem meg hogy az életem fabatkát sem ér. Kemény valuta, egy EU-s útlevél, retúr repjegy lehet megadja a biztonság ábrándját a hétköznapokban, Kambodzsa szembesített, hogy az egyéniségem, annyit se ér, mint az út pora. Nem félelem, nem veszély, nem viszály, hanem a nagyvilág teljes, mindent átható közönye, maga a tudat, hogy ha egyszer csak a szívedhez kapsz és elhullasz, az élet körforgása ez, senki se lepődik meg, senki se sirat el. Visszahullasz a földbe, némán, szabadon fogad.
Ezeken a földeken a hetvenes években százezrek, milliók haltak meg, mintegy három millió ember (a népesség egyharmada) eltűnt. Részben a forradalmi hatalomátvételben, részben a leszámolásokban, részben mert sokan nem illettek bele a tökéletes társadalomba, részben mert szemüveges, vagy diplomás, vagy nyelveket beszélt, részben mert már volt egy figyelmeztetésed, részben mert csak. A Vörös Khmerek rezsimjének a csúcspontja talán az éhezés volt, amikor egy rizstermelő, szinte csak rizsföldekből álló országban éhen halsz mert a központi tervgazdaság úgy kívánja. http://en.wikipedia.org/wiki/Cambodian_genocide
A Demokratikus Kambodzsa (igen, így hívták) építői nem csak a náluk okosabb, műveltebb, hanem bármilyen intelligencia jelét mutató emberben ellenséget láttak, és eszerint cselekedtek. A városokat kiürítették, az embereket értelmetlen földmunkákra vitték: akikhez a sorstársak tanácsért fordultak (a falu bölcsei, a képzett, tapasztalt emberek) azokat végezték ki először. Emberi maradványok, taposóaknák, háborús emlékek ma is a hétköznapok része.
Az egész annyira hihetetlen, mint egy kirakat, ami mégis igaz, de mégse mond el mindent. Minden szörnyűséggel együtt a kép nem teljes. Nem "egyszerűen egy" népirtás.
