A történelem folyama közös partot mos sok földrajzi értelemben vett folyammal, folyóval. A Tigris, az Eufrátesz, a Gangesz, az Indus, a Mississippi, a Duna, a Yangtze, a Sárga-folyó, a Mekong. Egy ilyen vízfelületen lebegve, olyan érzésünk lehet, mintha nem is lennénk egyik parton se, se a vízben, se a levegőben, se a városban, se a természetben, se a történelemben, se az emberek között, se a távolban. Helyedből minden láthatsz, megfigyelhetsz, mintha láthatatlanul siklanál a felszínen lebegő szemét, a parton zajló élet és a sok millió ember lakta város látképe között, a dolgok rendjébe csak néhány hátrahagyott hullám erejéig beavatkozva, amelyet a víztömeg és a többi hullám gyorsan magába nyel mögötted.
Segítségedre van egy tenyérnyi hordozó jármű, a vízi tuk-tuk! (A tuk-tuk a világ legjobb taxija szerintem.)
A levegő még teli van a délutáni forrósággal, mely egyrészt a folyamatosan friss déli napsütésből, másrészt az üvegház hatású izzadt párából táplálkozik. Ahogy megindulsz, szembe jön veled, intim közelségbe hozva a körülötted lévő embereket, állatokat, tárgyakat, korokat.
Szembesülsz szomorú luxussal, vajon miért is érdemelted ki, hogy téged, műanyagba csomagolt ásványvízzel a kezedben furikázzanak puszta hóbortos kíváncsiságodból szent vizeken. Szembesülsz boldog sorstalansággal, hogy láthatod lomokból felhúzott egymásnak düledező örökpanorámás vittyillóban élő embertársaidat mosolyogni. Tiszta szívből mosolyogni, harag nélkül felnézni, integetve beinvitálni tekintetünket nyílt nappalijukba.
A nap újra alászáll, sietség nélkül sodródsz kiindulópont felé, két lábon állni megint.
