Ázsia Kapuja

Ciki vagy sem, de Siem Reap városa, ami Angkor mellett fekszik, azért lett olyan híres nevezetes (kulturális öröksége mellett ugye), mert kétezervalahányban Angelina Jolie itt forgatta le a Tomb Raidert, aminek értelemszerű következménye lett, hogy fehér és különféle ázsiai turisták csordái vonulnak ki a a romokhoz, mindennap és a nap minden szakában, amíg este be nem zárják a kapukat. Megmondom őszintén, én is nagyon izgatott voltam, hogy végre eljutottunk idáig és a saját szememmel láthatom az ősi várost, amit lassan birtokba vesz a dzsungel...

No, de ne siessek ennyire előre! Siem Reap-be érkezve az első benyomás igen üdítő volt! Színes fények, lampionok kavalkádja, mindenféle külföldiek és helyiek nyüzsgése az esti utcákon... Élettel teli, vidám zsibongás, amire nagy szükségem volt a vörös kísértetek járta Phnom Penh után. Mi tagadás, a sok idelátogató igényei és az itt hagyott dollárok megtették hatásukat és virágzó városkává nőtte ki magát a tartomány székhelye, még több embert csalogatva ide és bizonyos időtlenségben tartva a gyanútlan turistákat, ami amúgy is ritka luxus. A szívem mélyén sajogva vettem tudomásul, hogy én is csak egy fehér turista vagyok, aki hozzászokott bizonyos ellátáshoz, amit valószínűleg a kelleténél jobban hiányoltam Phnom Penhben, mert itt egy hajszálnyi nyomasztó érzés sem környékezett meg. Mennyi mindenre döbbenhet rá az ember önmagával kapcsolatban egy utazás alkalmával! Ez is egy igen elhasznált mondat, de az igazságtartalmából nem veszít így sem.

Egy szó, mint száz: itt szívesen voltunk látva, nem alkalmatlankodó idiótáknak éreztem magunkat. Pedig Siem Reap valósága sem egyszerűbb a phnom penhinél. Itt is találkoztunk kéregetőkkel, olyanokkal is, akiknek bizonyos végtagjai hiányoztak egy taposóaknával való szerencsétlen incidens következtében. Utcán lézengő kisfiúkkal, akik bandába verődve dohányoztak és vitáztak az éjszaka közepén, pedig alig múlhattak el 8-9 évesek. Az óriási, majdnem egymást érő piacok árusai, akiknek a portékái vajmi kevéssé különböztek egymástól, így minden egyes vásárlóért meg kellett küzdeniük egymással, mert számít minden dollárnyi bevétel. Ha csak megnéztem valamit, már rohant az eladó, és hiába mondtam, hogy csak nézelődöm, azt hitte sokallom az árat és csökkenteni kezdte azt "I can make discount for you" felkiáltással. Ezzel a módszerrel szinte ingyen lehet bármit beszerezni, ha az embernek van bőr a képén.

Az élet csak látszólag felhőtlenebb itt, de tény, hogy nincs annyira az ember orra alá dugva, hogy mennyire nehéz is tulajdonképpen. El vagyunk kábítva a sok fénnyel, finom és változatos ételekkel, olcsó ékszerekkel, táskákkal, pólókkal, masszázs szalonokkal, stb... És igen, mindez azért van, hogy költs. Teérted van! És élsz is vele. Vajon az egód miatt, azt  kényeztetendő, vagy arról szól a számodra, aki a szolgáltatást adja, a kvázi jótékonyságról? Kérdezhetnéd, hogy minek jutott ez eszembe, hiszen otthon is fizetsz a tejért, a ruháért, lényegében mindenért és mégsem filózol ezen...

Ahogy Gáborral flangáltunk az utcákon, egy nagyon klassz kis boltba tévedtünk, Papaya volt a neve. Be is mentünk körülnézni és hogy hogy nem, a bolt francia tulaja is ott volt, aki már öt éve él Kambodzsában. Egy 40-es éveiben járó világvándor és életművész, aki már a beszélgetésünk elején figyelmeztetett, ha árvaházba akarnánk látogatást tenni, akkor ne tegyük, ugyanis a legtöbb ilyen intézmény kamu. Kiderült, hogy jövedelmező biznisz. Kambodzsában gyerekeket összegyűjteni a legkevesebb: nappal ott vannak egy jó lepukkant helyen, ahová a sok karmáját megtisztítani vágyó lerak pár dollárt (megvéve az utat a Nirvánába/Mennyországba), aztán este ezeket a gyerekeket kicsapják az utcára vagy a sok elfajzott, elcseszett pedofil szolgálatába állítják őket. Nesze neked tiszta karma... Kambodzsa az egyik legkeresettebb ország, ha gyermekprostitúcióról, illetve szexturizmusról van szó. Thaifölddel és Laosszal egyetemben. Ja, az ember- és a gyermekkereskedelemről nem is beszélve, amely dolog, a fentiekkel együtt, itt hétköznapinak minősülnek. Mondjuk úgy, belefér a khmer társadalmi normákba. Más világ, más valóság. Egyszeriben megértettem a phnom penhi szállásunk falán lévő táblát. Kénytelen voltam. Ahogy azt is, hogy mi nyomasztott, amióta csak beléptünk ebbe az országba: az emberi élet itt egy fabatkát sem ér. A mi malaszttal teli Európánkban nekünk nem ezt tanítják.

Mind e mellett ott magasodik Angkor fenséges városa. Annak ellenére, hogy a kígyózó turista karavánok látványa teljesen elvette a kedvemet a dologtól, szerencsénk volt. A szállásunkon összebarátkoztunk egy mexikói sráccal, aki áldozatul esett a varázslatos időtlenségnek, szóval pár hete már Siem Reapben tanyázott és kifundált pár apróságot a várossal kapcsolatban, amit az útikönyvek nem tartalmaznak: például, hogy este fél hattól ingyen be lehet menni Angkorba. És akkor már nincsen olyan nagy tömegnyomor sem. Évek óta szerettem volna eljutni ide és megnézni, de ahhoz képest, amit elképzeltem, ez mindent felülmúlt! Sajnos nem sok időnk maradt zárásig, amikor is mindenkit kiparancsolnak a város területéről, így  szinte csak egy futó pillantás erejéig láthattam ezt a varázslatos komplexumot, ám mégsem érzek csalódottságot, mert úgy láttam ezt a helyet, ahogy nagyon kevesen: emberek nélkül, a maga tökéletes valójában és szépségében! Szinte hihetetlennek tartom, hogy ember képes volt ezt felhúzni, ennyire tökéletesen komponálva meg a természet és egy hajdanvolt civilizáció egységét! Ott és akkor valami csoda történt velem, amit sosem fogok elfelejteni...

Annak a napnak a végén egy másik nagyon kedves élmény ért minket: amikor már majdnem teljesen ránk sötétedett, nagy nehezen kisétáltunk az Angkorba vezető hídon és egy képeslapokat áruló kisfiúba botlottunk. Nagyon szépen beszélt angolul és miután kérdezte, hogy honnan jöttünk, kiderült, hogy a tanára is magyar. Noha volt már egy raklapnyi képeslapunk, vettünk tőle még. Ahogy beültünk a tuk-tukba, a fiúcska még téblábolt egy darabig, majd Gáborhoz fordult és mondta, hogy szeretne neki és a feleségének adni valamit, majd a kezünkbe nyomott valamit. Sokszor megköszöntük, majd elindultunk vissza Siem Reap központjába. Nem láttam már semmit, de éreztem a tenyeremben, hogy egy fonott kis gyűrű az. Könnyekig hatódtam.

Kambodzsa számomra a tiszta gyermekek országa. Egy letűnt nagy királyság és a 20. század pusztításának országa. Az emberi tartás és a minden áron túlélés országa. A kettősségek országa. És ez melyikről nem mondható el?

Egy percét sem bánom abból, amit ott töltöttünk. Sok mindent tanultam, sok mindent adott nekem Kambodzsa. De mindenki azt látja meg, amit látnia kell. Lehet, hogy neked, kedves olvasó, könnyebb utad lesz ott, mint nekem volt. 

Akun.   

Szóval Phnom Penh... érzésre és első ránézésre olyan, mint egy betonba és üvegbe öntött falu, amelyet nagyra méreteztek, de a tuk-tuk vezetőkön és prostituáltakon kívül nem lakja senki. Leszámítva még azt a pár lézengő turistát, akik a bordélyházak előtt ücsörgő féltucat, unott arcú és kihívó ruhájú lányt méricskéli. A város este üres. Fény sem sok van, a közkivilágítás Délkelet-Ázsiában nem divat.

Izgatottan érkezünk meg a hostelbe, bár kicsit feszengve. A kambodzsai határon már éreztünk valamit ebből, majd a Mekongon átkelve, ezen a hatalmas nagy folyón vált világossá, hogy egy olyan terepre tévedtünk, amely számunkra teljesen idegen. Én nem igazán értettem ezt az érzést: az ember, ha új helyre utazik természetszerűleg izgatott, nem pedig ideges. A válasz (az első) ott fityegett a szobánk falán, az ajtóval szemben, nagyjából két A4-es méretű  plakáton: 18 éven aluliakkal közösülni az állam által szigorúan büntetett tevékenység. Majd az erre vonatkozó szabályok voltak aprólékosan ismertetve. Nyeltem egy nagyot. Milyen hely az, ahol ezt így ki kell írni? Akkora az írás maga, hogy nem lehet csak úgy elmenni mellette... Legalábbis nekem nem ment.

De mit is lehet egy olyan fővárosban megnézni, ahonnan a vörös khmerek kitelepítették a lakosságot (azzal ijesztve el a népet, hogy jönnek a vietnámi kommunisták), a bankjukkal együtt egy csomó más épületet lebombáztak (bezony, a vörös khmerek), továbbá a röpke 4 éves uralmuk alatt (1975-1979) 1 millió embert (egyesek többre datálják) irtottak ki, tisztogatás címszóval? Ez a történet itt még mindig igen elevenen él. Phnom Penhtől egy nagyjából 30 percnyi tuk-tukozásra található az a haláltábor, ami angolul Killing Fields néven fut és amely ma múzeumként funkcionál. Mi ezt választottuk első úti célunknak (erről Gábor ír bővebben).

A halál és erőszak árnyékában azért találtunk szépet is! Az aprócska buddhista szentélyeket, melyekbe bárki bemehet, körbejárhat és megcsodálhat, vallási hovatartozásra való tekintet nélkül (ez nagy ritkaság!)... A királyi palota, ami a khmer kultúra és építészet egykori nagyságát és fennköltségét őrzi... lélegzetelállító! Ugyanakkor összeszorul az ember szíve, hogy mindez hová lett?

A városban alapvetően nincs nagy pezsgés, esténként a Mekong partján, ahol a helyiek csoportosan táncolnak és a külföldiek mennek egyik étteremből a másikba. Ez a város nincs berendezkedve a turisták fogadására, nincs teletömve szuvenír boltokkal és a helyiek is olyanok, mintha nem látnának szívesen (egy nagyon barátságos és nagyon kíváncsi pincérlányt leszámítva, aki a családja támogatása érdekben költözött a fővárosba). Egy dolgot azonban az eszedbe vésnek: kell a pénzed, de nagyon. Az atyaúristen a dollár, amiért mindent megkapsz (pl. a korlátlan szentély nézést is). A saját valutájuk nem nagyon érdekli őket.

Egy alkalommal egy öreg kéregető lepett meg minket, mikor a vacsoránkra vártunk. Adtunk neki az ételünkből, majd ahogy tovább ment, megköszönve az elemózsiát, még két kisgyerek állt az asztalunk mellé. Ott volt a meleg kaja, nem nyúltak hozzá, de a kisebbik egyszer csak idegesen az asztalra csapott. No? Ilyenkor mi a teendő? Nagyvonalú amerikaiként fogunk tetszelegni vagy zsugoriskodunk? Hülye kérdések, hülye helyzet. Aztán az öreg kéregetővel együtt odébb álltak. A khmer konyha iszonyatosan jó, de aznap este minden falat súlyosan gurult le a torkomon.

Már kezdtem várni, hogy elmeneküljünk innen!  

Ha minden lány álma egy herceg aki lovon jön érte, akkor talán minen fiú álma egy ló, amin hercegként járhatja a világot. A királyi udvarban jártunk.

A királyi család Phnom Penhben szakrális státuszt élvez, ami kevésbé meglepő itt, ahol tényleg élet és halál urai ők. Bár talán inkább a halálé mint az életé.

Szóval a khmer királyi családé ma is a legfelsőbb hatalom, és volt ez így a huszadik században meg azelőtt. A vörös khmerek idjén, egy ideig az uralkodó számüzetésbe kényszerült. A kép azonban korántsem ilyen egyszerű.

Szóval a helyzet az, hogy amikor a népírtásról volt szó, mindig az volt az érzésed hogy valamit elhallgatnak. Valahogy nem teljes a kép. Persze mi sem derítettünk fényt mindenre, de később beszédes sofőrünk sokkal őszintébben beszélt mint a hivatalos változatok. 

A hatvanas évek végén polgárháború dúlt. Senki se gondolta, hogy az egyik oldal jobb, mint a másik. Az akkori uralkodó, egy híres rádióbeszédben fegyverszünetre szólított fel. Khmer nem ölheti a khmert. A szavakat tettek is követték, és a csapatok tényleg le is tették a fegyvert, amit követett több frakció is. Kivéve a vörös khmerek, akik kaptak az alkalmon és brutális támadásba lendültek. És lehet, hogy ez nem volt véletlen. A hatalom birtokosai nem ennyire naívak, hisz nem lennének hatalmon máskülönben. Phon Penh bevétele és a reguláris és rivális csapatok teljes lemészárlása után is érinthetetlen maradt a család. A "demokrácia" kikiáltása is áldásukkal történt, és már a civil lakosságot tizedelték amikor az uralkodói ház tagjai is jobbnak látták ha külföldről vesznek inkább részt a történésekben.

Külföldről is tértek vissza a hatalomba. Történt, hogy Kambodzsa keleti szomszédja, miután kiheverte az Egyesült Államok felett aratott győzelmet, megelégelte a vörös khmerek pofátlan behatolásait, razziáit saját határvidékein. Ellentámadásba lendült, amit jól kiképzett, kompetens és harcedzett seregeiknek meg se kottyant, szemben a vérszomjas, de nem túl iskolázott és politikai okokból analfabétának nevelt vörös khmer honvédekkel. Ekkor történt, hogy az ország nagy részét aknamezővé alakították, hogy a Vietnámi serekeg előrenyomulását lassítsák.

Vietnám szabadította fel Kambodzsát, és helyezte vissza a khmer királyi családot a hatalomba. Persze nem csak a jószándék vezérelte, az országban jelenleg is Vietnám a legbefolyásosabb, Vietnámi kézben van állítólag minden nagy business. Kísérteties a főváros, ahol a lakosság 99%-t munkatáborokba hurcolták, és érezhető, hogy a lakói valahogy nem helyiek. Mindezt követően felállt néhány bizottság, ami még EU-s bürokratákat is megszégyenítő hatékonysággal "próbálja" feltárni az "igazságot". Az "Extraordinary Chambers in the Courts of Cambodia" mindösszesen öt embert talált bűnösenk több millió ember megsemisítéséért, és egyetlen egy ügy se zárult le a mai napig végérvényes jogerővel.

Pol Pot a vörös khmerek vezetője sose állt bíróság elé, egy távoli faluban, házi őrizetben, de inkább csak száműzetésben várta a bizottságok felállítását. Egyik este úgy megverték saját, még addig hű, katonái, hogy nemsokkal később meghalt. Állítólag vallani akart nála is nagyobb hatalmú emberekre, mondjuk például a királyi család tagjaira, hogy kik is adtak valójában parancsot a hóhéroknak. Mert valaki megtette.

A történelem örvénye forog tovább, a néző Istenek észre sem veszik. Ha a történelmet pedig a győztesek írják, akkor hogyan fog szólni egy olyan történet, amiben aligha képzelhető el, hogy vannak nyertesek is?