Ciki vagy sem, de Siem Reap városa, ami Angkor mellett fekszik, azért lett olyan híres nevezetes (kulturális öröksége mellett ugye), mert kétezervalahányban Angelina Jolie itt forgatta le a Tomb Raidert, aminek értelemszerű következménye lett, hogy fehér és különféle ázsiai turisták csordái vonulnak ki a a romokhoz, mindennap és a nap minden szakában, amíg este be nem zárják a kapukat. Megmondom őszintén, én is nagyon izgatott voltam, hogy végre eljutottunk idáig és a saját szememmel láthatom az ősi várost, amit lassan birtokba vesz a dzsungel...
No, de ne siessek ennyire előre! Siem Reap-be érkezve az első benyomás igen üdítő volt! Színes fények, lampionok kavalkádja, mindenféle külföldiek és helyiek nyüzsgése az esti utcákon... Élettel teli, vidám zsibongás, amire nagy szükségem volt a vörös kísértetek járta Phnom Penh után. Mi tagadás, a sok idelátogató igényei és az itt hagyott dollárok megtették hatásukat és virágzó városkává nőtte ki magát a tartomány székhelye, még több embert csalogatva ide és bizonyos időtlenségben tartva a gyanútlan turistákat, ami amúgy is ritka luxus. A szívem mélyén sajogva vettem tudomásul, hogy én is csak egy fehér turista vagyok, aki hozzászokott bizonyos ellátáshoz, amit valószínűleg a kelleténél jobban hiányoltam Phnom Penhben, mert itt egy hajszálnyi nyomasztó érzés sem környékezett meg. Mennyi mindenre döbbenhet rá az ember önmagával kapcsolatban egy utazás alkalmával! Ez is egy igen elhasznált mondat, de az igazságtartalmából nem veszít így sem.
Egy szó, mint száz: itt szívesen voltunk látva, nem alkalmatlankodó idiótáknak éreztem magunkat. Pedig Siem Reap valósága sem egyszerűbb a phnom penhinél. Itt is találkoztunk kéregetőkkel, olyanokkal is, akiknek bizonyos végtagjai hiányoztak egy taposóaknával való szerencsétlen incidens következtében. Utcán lézengő kisfiúkkal, akik bandába verődve dohányoztak és vitáztak az éjszaka közepén, pedig alig múlhattak el 8-9 évesek. Az óriási, majdnem egymást érő piacok árusai, akiknek a portékái vajmi kevéssé különböztek egymástól, így minden egyes vásárlóért meg kellett küzdeniük egymással, mert számít minden dollárnyi bevétel. Ha csak megnéztem valamit, már rohant az eladó, és hiába mondtam, hogy csak nézelődöm, azt hitte sokallom az árat és csökkenteni kezdte azt "I can make discount for you" felkiáltással. Ezzel a módszerrel szinte ingyen lehet bármit beszerezni, ha az embernek van bőr a képén.
Az élet csak látszólag felhőtlenebb itt, de tény, hogy nincs annyira az ember orra alá dugva, hogy mennyire nehéz is tulajdonképpen. El vagyunk kábítva a sok fénnyel, finom és változatos ételekkel, olcsó ékszerekkel, táskákkal, pólókkal, masszázs szalonokkal, stb... És igen, mindez azért van, hogy költs. Teérted van! És élsz is vele. Vajon az egód miatt, azt kényeztetendő, vagy arról szól a számodra, aki a szolgáltatást adja, a kvázi jótékonyságról? Kérdezhetnéd, hogy minek jutott ez eszembe, hiszen otthon is fizetsz a tejért, a ruháért, lényegében mindenért és mégsem filózol ezen...
Ahogy Gáborral flangáltunk az utcákon, egy nagyon klassz kis boltba tévedtünk, Papaya volt a neve. Be is mentünk körülnézni és hogy hogy nem, a bolt francia tulaja is ott volt, aki már öt éve él Kambodzsában. Egy 40-es éveiben járó világvándor és életművész, aki már a beszélgetésünk elején figyelmeztetett, ha árvaházba akarnánk látogatást tenni, akkor ne tegyük, ugyanis a legtöbb ilyen intézmény kamu. Kiderült, hogy jövedelmező biznisz. Kambodzsában gyerekeket összegyűjteni a legkevesebb: nappal ott vannak egy jó lepukkant helyen, ahová a sok karmáját megtisztítani vágyó lerak pár dollárt (megvéve az utat a Nirvánába/Mennyországba), aztán este ezeket a gyerekeket kicsapják az utcára vagy a sok elfajzott, elcseszett pedofil szolgálatába állítják őket. Nesze neked tiszta karma... Kambodzsa az egyik legkeresettebb ország, ha gyermekprostitúcióról, illetve szexturizmusról van szó. Thaifölddel és Laosszal egyetemben. Ja, az ember- és a gyermekkereskedelemről nem is beszélve, amely dolog, a fentiekkel együtt, itt hétköznapinak minősülnek. Mondjuk úgy, belefér a khmer társadalmi normákba. Más világ, más valóság. Egyszeriben megértettem a phnom penhi szállásunk falán lévő táblát. Kénytelen voltam. Ahogy azt is, hogy mi nyomasztott, amióta csak beléptünk ebbe az országba: az emberi élet itt egy fabatkát sem ér. A mi malaszttal teli Európánkban nekünk nem ezt tanítják.
Mind e mellett ott magasodik Angkor fenséges városa. Annak ellenére, hogy a kígyózó turista karavánok látványa teljesen elvette a kedvemet a dologtól, szerencsénk volt. A szállásunkon összebarátkoztunk egy mexikói sráccal, aki áldozatul esett a varázslatos időtlenségnek, szóval pár hete már Siem Reapben tanyázott és kifundált pár apróságot a várossal kapcsolatban, amit az útikönyvek nem tartalmaznak: például, hogy este fél hattól ingyen be lehet menni Angkorba. És akkor már nincsen olyan nagy tömegnyomor sem. Évek óta szerettem volna eljutni ide és megnézni, de ahhoz képest, amit elképzeltem, ez mindent felülmúlt! Sajnos nem sok időnk maradt zárásig, amikor is mindenkit kiparancsolnak a város területéről, így szinte csak egy futó pillantás erejéig láthattam ezt a varázslatos komplexumot, ám mégsem érzek csalódottságot, mert úgy láttam ezt a helyet, ahogy nagyon kevesen: emberek nélkül, a maga tökéletes valójában és szépségében! Szinte hihetetlennek tartom, hogy ember képes volt ezt felhúzni, ennyire tökéletesen komponálva meg a természet és egy hajdanvolt civilizáció egységét! Ott és akkor valami csoda történt velem, amit sosem fogok elfelejteni...
Annak a napnak a végén egy másik nagyon kedves élmény ért minket: amikor már majdnem teljesen ránk sötétedett, nagy nehezen kisétáltunk az Angkorba vezető hídon és egy képeslapokat áruló kisfiúba botlottunk. Nagyon szépen beszélt angolul és miután kérdezte, hogy honnan jöttünk, kiderült, hogy a tanára is magyar. Noha volt már egy raklapnyi képeslapunk, vettünk tőle még. Ahogy beültünk a tuk-tukba, a fiúcska még téblábolt egy darabig, majd Gáborhoz fordult és mondta, hogy szeretne neki és a feleségének adni valamit, majd a kezünkbe nyomott valamit. Sokszor megköszöntük, majd elindultunk vissza Siem Reap központjába. Nem láttam már semmit, de éreztem a tenyeremben, hogy egy fonott kis gyűrű az. Könnyekig hatódtam.
Kambodzsa számomra a tiszta gyermekek országa. Egy letűnt nagy királyság és a 20. század pusztításának országa. Az emberi tartás és a minden áron túlélés országa. A kettősségek országa. És ez melyikről nem mondható el?
Egy percét sem bánom abból, amit ott töltöttünk. Sok mindent tanultam, sok mindent adott nekem Kambodzsa. De mindenki azt látja meg, amit látnia kell. Lehet, hogy neked, kedves olvasó, könnyebb utad lesz ott, mint nekem volt.
Akun.
